Megjelent a Demokrata 2004. novemberi számában

Aki Cornelio Tutu zenekarát hallgatja, annak kifejezetten "karamell" érzése van. A világban több hasonló jellegű együttes is létezik, olyanok, akik nem a rockot házasították össze játékukban a jazzel, hanem a könnyedebbnek tartott popot. Talán van olyan demokrata olvasó, akinek mond valamit az amerikai Dave Grusin vagy David Sanborn neve, illetőleg hallotta már a Mezzoforte nevű zenekart.

A lényeg, hogy ezek az előadók és zenekarok ráuntak a borongós hangvételű, esetleg bonyolult szerkezetű jazzkompozíciókra, s valami mást, valami érthetőbbet, könnyedebben befogadhatót akartak csinálni. S létrejött az a fajta pop-jazz, amelynek a Cornelio Tutu Band lett a magyarországi képviselője.

Keep playing című CD-jük magán hordja az irányzat minden jegyét. Nem háttérzene, s nem is tánczene, de hangulatos és roppant igényes szórakoztató zene. A zenekar tagjai mindannyian képzett muzsikusok, az együttes vezetője, a gitáros Cornelio Tutu (ez a művésznév magyar muzsikust takar) és a billentyűs, Oláh Zoltán érdekes, melodikus rögtönzései állnak a zene középpontjában. Nem a szó hagyományos értelmében vett szólók és díszítgetések ezek, hanem igazi, jól felépített jazz-improvizációk, éppen úgy, ahogy ezt az irányzat nagy amerikai képviselőinél - például Grusinnál és Sanbornnál is- megfigyelhetjük.

Kétségtelen, hogy éppen a melodikusság, azaz a dallamosság és a könnyed mediterrán hangulatok "karamellizálják" a Cornelio Tutu Band zenéjét. A sznoboknak talán nem is tetszik majd, de hát ők még nem tudják, hogy minden műfajnak, így a jazznek is megvan a maga könnyűzenéje. Mindez igaz természetesen a klasszikusokra is. Magyarországon a jazzből eddig hiányzott az úgynevezett könnyű, popos irányzat. Történt ugyan egy-egy bátortalan kísérlet korábban a megteremtésére - eredmény nélkül -, úgy tűnik azonban, a Cornelio Tutu Bandnek sikerült most betöltenie ezt az űrt.

S. F.